videoklipp

Retro retro - Tiga: (Far from) Home

Ha jól emlékszem, úgy tíz éve lehetett, hogy a zenei szaksajtó hozsannázva fogadta a Massive Attack egy snittes klipjét, ami szembement az akkori videós divattal. A kanadai Tiga (Far from) Home című dalának videóklipje, a keretezését leszámítva, szintén vágás nélkül készült - viszont hihetetlen intellektuális csavar van benne. Nosztalgikusoknak kötelező! 

A (Far from) Home-ban azonban nem a kamera beállítások közti mozgása helyettesíti a vágást, hanem látszólag a főszereplővel együtt mozog egy forgószínpadon. A színpadias hatást tovább fokozza a  díszlet: élettelen, mesterséges fények, műanyag fák és fű, és a stilizáltan megfestett városi utca. A szemlélőnek hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az ötvenes évek filmjeinek a világában nézelődhet, amit a rendező, Nagi Noda a varjak szerepeltetésével még hitchkockivá is tesz. Legfeljebb az üthet szöget a néző fejében, hogy ennek a semmi köze Tigához és a dalhoz.  
Pedig a retro iránt fogékonyak (vagy a 30-asok) számára világos, hogy a zene se a saját korában él. A 2006-os Tiga-lemez, amin a (Far from) Home is megjelent (Songs from Planet Sexor), a korai nyolcvanas éveket idézi. Popos, derűlátó és felszínes. Akárcsak az ötvenesek, amit a nyolcvanasok másoltak nagy előszeretettel, egyetlen, de annál fontosabb dolgot kivéve. Míg az ötvenes évek még a viktoriánusokat is lenyomta prűdségben, a nyolcvanasokban a szexualitás, mint minden, fogyasztói cikké vált. Branddé. Ekkoriban lett kifejezetten menő melegnek vagy éppen szadómazónak lenni – és a kettő kombinációja, pl. a filozófus Foucault, egyenesen forradalminak számított. Olyannyira, hogy 1985-ben a slágerlisták élére tudott mászni a Depeche Mode S/M-t ünneplő száma, a Master and Servents, amit talpig csillogó bőrbe öltözött fiúk adtak elő. Aztán közbejött az AIDS, Foucault és a többiek meghaltak, és jöttek (újra) a hetvenes évek (rave, trapéznadrág, drog mint filozófia, virágok és borzalmas ezotéria stb.).
Miközben a Tigához hasonló electroclash előadók szívesen nyúlnak a nyolcvanas évekhez képi világukkal és megjelenésükkel is, ebben a klippben a nyolcvanas évek ősképének számító ötvenes évek technikai megidézése nevetségessé teszi a nosztalgiát, akárcsak a szereplő arany zakója vagy makkos cipője. Zeneileg se mentes iróniától az egy akkordos punkot idéző, lassan menetelő, szigorúan dúr dalocska, a vokóderesre filterezett, oktávozó basszussal és a gépies zongorabetéttel a végén, vagy a basszusmenetet oktávval követő egyetlen kísérőhangocskát felvonultató refrénnel. Persze ezzel a recepttel egyébként annak idején a Depeche Mode bankot robbantott (Just can’t get Enough, 1981). Ha Tiga fel is idézi a nyolcvanas éveket, azt nem irónia nélkül teszi – ezt az iróniát tükrözi, és ezért zseniális a klip ötvenes évekre rájátszó filmnyelve. Az iróniát ironizálja.   
Ugyanis a kamera nem a Tiga által játszott szereplőt, magát a dalszerzőt követi, hanem valójában meg se mozdul. A háttér és a többi szereplő forog egy forgószínpadon. A díszleteket kerülgető főszereplő így a refrént illusztrálja, hiszen a klipbeli forgószínpadon egy lépéssel se távolodhat el az otthonát jelképező háztól anélkül, hogy ne tartana egyenesen odafelé. Miközben persze el se indul, csak helybenjár. A térbeli otthonhoz való képtelen visszatérés a klip segítségével az időbeli visszatérést, a nosztalgiát is képtelenné teszi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.